SPOS logo
  • 18
  • 18
  • 18
  • 18
  • 18

SPOS
Savez pčelarskih organizacija Srbije

SPOS Ul. Dr Agostina Neta 30 A, 11070 Novi Beograd [email protected] 011/61-28-071 060/444-0-121 060/444-0-124 060/444-0-287

EGÉSZ ÉVBEN LEGYENEK ERŐS MÉHCSALÁDJAIK


Dr med. Rodoljub Živadinović

Predsednik – SPOS – Elnök

 Savez Pčelarskih Organizacija Srbije – Szerbia Méhészeti Szervezeteinek Szövetsége

 

 

 

A méhcsalád erőssége hihetetlenül sok tényezőtől függ. Megpróbálok foglalkozni a legfontosabb tényezőkkel ebben az összeállításban annak érdekében, hogy mindenki számára egyértelművé váljon, hogy a méhcsalád valójában egy egész, amelyben a tökéletes működés érdekében minden fogaskeréknek ideálisan kidolgozottnak és kenhetőnek kell lennie.

 

Értékes adatok:

Jan Dzierzon (Lengyel méhész, méhkutató, 1887.) kimutatta, hogy a méhek átlagosan legfeljebb 6 hetet élnek, vagyis 4-től 7 hétig, ahogy mondta, 30-52 napig. Egyszerűen jutott ezekhez az adatokhoz. Olasz méhanyát helyezett sötét méhei kaptárjába, és figyelte a sötét méhek mennyi idő alatt fogynak el. Ez jó lehetőség az amatőr méhészeknek. Dzierzon csak azt nem osztotta meg, hogy eltávolította-e a régi anya összes fiasítását. Mertha nem, annak a fiasítása 21 nappal az anya eltávolítása után kelt ki, ami valójában 21 nappal csökkentené a méhek életét, vagyis az 3 – 4 hét lenne. Személyesen nem hiszem, hogy Dzierzon erre nem gondolt volna, de mivel nincs errevonatkozólag biztos adatunk, minden lehetséges. Ha valóban eltávolította a fészket (ami végül is elhihető) akkor valamivel hosszabb élettartamot kaptak a méhek az átlagosnál, mert így a dolgozó méhek többsége nem nevelte a fiasítást és termelt méhpempőt több napon át, ami meghosszabbította az élettartamukat bizonyos idővel.

Tudni kell, hogy a mézelő méhek valódi fejlődése nem 21 napot vesz igénybe, amint az a könyvekben meg van írva, hanem 19 és 23 nap között (Steve Taber). A méh fejlődésének átlagos hossza 20,5 nap. A fajok és az alfajok között genetikai különbségek is vannak, amelyek kisebb vagy nagyobb eltérésekkel nyilvánulnak meg a méh fészekben való fejlődésének idejében.

  1. Nickel és Armbruster még a második világháború előtt festékkel jelölték a méheket. Megállapították, hogy a tavasszal kikelt méhek a nyár folyamán nem éltek 48 napnál tovább, míg a megjelölt méhek fele 24 nap után eltünt! Ez egyben az intenzív munka és a méhcsalád fejlődésének időszaka, így a méhek meglehetősen kimerültek, ezért rövidebb ideig élnek. Közben S. A. Popravko (1982.) a valamikori Szovjetúnióban nagyszámú kisérletezések eredményeinek elemzése alapján megállapította, hogy a nyári (rövidéletű) méhek éltének hossza lényegében nem függ a méh fajától és a munkaterheléstől (egy – két nap eltéréssel). A méhek várható élettartamára az egyik fő tényező drasztikus hatását a svájci Anna Maurizio (1955) határozta meg, mert kimutatta, hogy a méhek várható élettartama mindig hirtelen csökken, ha intenzíven a lárvák nevelésével (méhpempő termelés) vannak elfoglalva, ellenben amikor nincs ilyen feladatuk a méheknek hosszabbodik az élettartamuk, természetesen azzal a feltétellel, hogy a család rengeteg virágport hord be. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka a méhek kétszer-háromszor hosszabb élettartama a méhanya nélküli családokban. A fiasítást nevelő méhek életének rövidülése minden bizonnyal összefügg a méhek testében felhalmozott lipid-fehérje tartalékok fogyasztásával. A méhek életének megrövidülése nagyobb azokban a méhcsaládokban, amelyekben nem áll rendelkezésre rengeteg virágpor, mert a méhek ekkor kénytelenek felhasználni saját tartalékaikat. Éppen ezért egyes években a méhcsaládok kisebb létszámmal telelnek be, és jelentősen legyengülve jönnek ki, ha az előző év augusztusa és szeptembere folyamán aszály és így virágporhiány tapasztalható. A virágporhiány időszakának nevezhetjük a késő tél időszakot is, közvetlenül az első virágport adó legelő kezdete előtt, amikor az őszi méhkenyérkészletek többnyire kimerültek, és még mindig nincs friss virágpor. Éppen ezért a nyár végén több mint fontos a méhek tartása virágporban gazdag területen, ez az egyetlen lehetőség a gazdag méhkenyérkészlet biztosítására, amely kitarthat az első tavaszi virágpor megjelenéséig.

 

A természet maga a csoda:

Ha az evolúció szempontjából nézzük, érdekes következtetésekre jutunk. Gyakran gondolkodtam azon (most kissé eltúlzom, hogy festőibb lehessek), hogy már 40 millió éve a méhek olyanok, mint ma (több mint húszszor hosszabb ideje, mint az emberi lét), és előtte még legalább 110 millió évig fejlődtek, nem hozva létre több százezres létszámú méhcsaládokat, a legelőkről hozott tonnányi mézzel? A választ nehéz megadni, de próbáljuk meg. Megkerüljük az alapvető lehetséges okot: az optimálisan fejlett méhcsaládnak soha nem volt szüksége annyi mézre. Amikor egy méhcsalád „úgy döntött“, hogy növeli a fiasítás mennyiségét, a mind nagyobb mennyiségű méhpempő előállítása következtében a méhek kimerültek, az életük lerövidült. Amikor egy család „úgy döntött”, hogy csökkenti a fiasítás mennyiségét, a méhek várható élettartama megnőtt. Ezt az időnkénti genetikai sokféleséget, a „genetikai kiugrást” a normalitásból, a természet valami módon büntette és a lehető legmegfelelőbb keretbe terelte. Ez a szint azt jelenti, hogy az méhevolúció eredménye elérte azt az állapotot, amelyet manapság ismerünk a méheknél, amelyet a természet a legjobban összeegyeztethetőnek nyilvánított a vegetációval és más tényezőkkel, és amelyet 40 millió éve tartanak fenn, bár az éghajlat és a különféle növények jelenléte többször jelentősen megváltozott ez az időszak alatt. A méhek tehát elérték az optimumot, mivel annyi éven át nem változtattak semmi jelentőset.

De nézzük az embert! Körülbelül 2 millió éve jelent meg, és azóta folyamatosan változik. Csak 50 000-60 000 évvel ezelőtt kezdett hasonlítani a mai embererre. Néhány száz évvel ezelőtt, a középkorban kisebb volt az emberi agy térfogata, mint ma! És ez az ember gondolni mer arra, hogy a méheket meg kell és meg tudja változtatni, ahelyett, hogy tanulmányozná őket és kihasználná ösztöneiket a saját érdekében és javára. Az az időtartam, amelyben jelentősen befolyásolhatnánk a méhek hajlamait és ösztöneit, olyan kevés és jelentéktelen, hogy nem lehet szavakkal leírni. Itt az ideje kijózanodni és megérteni, hogy a természetet nem lehet irányítani, csak segíteni lehet rajta, vagy rontani azon. Minden beavatkozásunknak jól megtervezettnek, pontosnak, rövid idejűnek, időszerűnek és tudományos ismeretekkel alátámasztottnak kell lennie, de mindenekelőtt a természeti törvények funkcióinak megfelelő legyen.

 

További kutatások:

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a méh életének hosszát a genetika is befolyásolja. Charles Mraz azt is észrevette, hogy ugyanolyan körülmények között a méhek egyes közösségekben hosszabb ideig élnek, másokban rövidebb ideig.

Kutatásai alapján az egykori Csehszlovákiából származó Krežak (1973) azt állítja, hogy a méhek élettartama nem az elvégzett munka mennyiségétől függ, hanem attól, hogy a fejlődés során hogyan gondozták és táplálták őket, miközben lárvák voltak. Ez tökéletesen illeszkedik Anna Maurizio és S. A. Popravko nézeteihez. A fiasítást tápláló fiatal méhek garatmirigyei (mandibularis) életük ötödik napjától a tizenötödik napig maximálisan kifejlődtek, amikor táplálékot (méhpempőt) választanak ki a lárvák számára. A fiasítást tápláló méh a fejét a sejtbe engedi, 2-20 másodpercig ellenőrzést végez, majd az állkapcsávall összekeveri a garatmirígz és fejmirígy váladékot, ami a lárva tápláléka, azaz táplálékot rak le a sejt falára vagy aljára a lárvának (Lesley J. Goodman, 1998).

Belgiumban Vorst és Jakobs (1980 előtt) megállapította, hogy a méhek hosszabb ideig élnek, ha méhkenyérrel táplálkoznak, mint friss virágporral, ami megerősíti a gazdag méhkenyér tartalékok értékét tél végén és kora tavasszal. Szerintük ugyanez vonatkozik a nozémával fertőzött méhekre is. A méhek azonban először elfogyasztják a friss virágport, és olyan helyzetekre hagyják a méhkenyeret, amikor nincs a természetből származó virágpor. Ezt erősíti meg az angol Colin G. Butler (1949), aki egy független kísérlet során azt is megállapította, hogy a nozémával fertőzött méhek hosszabb ideig élnek, ha méhkenyérrel táplálkoznak, mint frissen bevitt mogyoró virágporával.

Természetesen fontos a méhek gondozása közvetlenül a kikelés után is. Ugyanis az élet első három-négy napjában a fiatal méheket az idősebbek száj a szájról táplálják (Lesley J. Goodman, 1998). Ezek a fiatal munkásméhek mézet, kevés nedűt és talán kevés méhpempőt kapnak, de a virágporos táplálkozás az első hét napban nagyon fontos a mirigyek megfelelő fejlődése miatt, és mennyisége csak az élet nyolcadik és tizedik napja között csökken (Lesley J. Goodman, 1998). A fészket gondozó méhek első öt napjukban a herelárvákat is táplálják, méhpempő, virágpor és méz keverékével.

A méhek száma a kaptárban öt héttel a virágpor megjelenése után a legnagyobb (ha az éghajlati viszonyok kedvezőek, de átlagosan valamivel később) és az ebben az időszakban nevelt fészek mennyisége, nagysága közvetlenül megfelel a virágpor mennyiségének a kaptárban.

A virágporról szólva mindezek alapján hangsúlyozni kell, hogy a méhek számára rendkívül fontos, hogy gazdag virágpor legelővel rendelkező terepet találjanak. A méhkenyér hiánya tél végén és kora tavasszal nagyon kedvezőtlenül hat a méhcsaládra. A szakirodalomból megállapítható, hogy a méhkenyér hiányában a méhek csak 15 napig képesek ápolni a fiasítást, felhasználva a szervezetükben tárolt fehérjemennyiséget.

 

A virágpor döntő szerepe:

  1. D. Bilash (1990) szerint az átlagos méhcsalád évente 20 kg méhkenyeret fogyaszt, és a nagyon erős családok akár 35 kg-t. Thomas D. Seeley (1996) szerint az éves fogyasztás átlagosan 20 kg virágporra és kb. 60 kg mézre csökken Amerika északi részein. L. Standifer amerikai tudós azt állítja, hogy az erős méhcsaládok 45,3 kg virágport fogyasztanak el évente.

A virágpor a méhek fő fehérjeforrása. Amikor egy méh kikel, a szervezetében megnő a fehérje szintje, ezért úgy tekinthető, hogy a fehérje szint növekedése a méh növekedését és fejlődését jelzi, azaz hogy a növekedés mértékét képviselje (M. Haydak). A garatmirígy (legfejletteb a 6-ik és 10-ik nap között), viasz és más mirigyek fejlődnek, a zsírszövet növekszik. Schtraus (1911) azt is kimutatta, hogy a kifejlett méheknél nagyobb a nitrogénmennyiség a testben, mint az újonnan kikelt méheknél. M. Haydak (1933, 1934) a méhek tömegében és a nitrogén mennyiségében bekövetkezett változásokat vizsgálta, különösen a fejben, a mellkasban és a hasban. Kimutatta, hogy az ötnapos méheknél az újonnan kikelt méhekhez viszonyítva a fejben 92% -kal, a mellkasban 37,5% -kal, a gyomorban pedig 76% -kal több nitrogén van. Mindez annak köszönhető, hogy a család optimálisan biztosítja a virágport.

A méhek pollenigénye a 8. és a 10. nap között nem csökkent. Csak az idősebb méhek-nek elegek szénhidrátok az életenergia fenntartásához.                                                                                         

A virágpor emésztéséhez a méheknek 30°C feletti hőre van szükségük. Alacsonyabb hőmérsékleten az emésztés nem teljes (Greshnovski, 1967).

Az esetek többségében a méhek nem fogyasztják a friss virágport, mielőtt azt tárolnák a sejtekbe. A vrágpor F. A. Robinson szerint több vonzó anyagot tartalmaz a virágporgyűjtő méhek számára, mindenekelőtt zsírsavakat ás letein étert. N. G. Bilash (2003.) és Hopkins (1969.) állítják, hogy a méhek számára okta-deka-trans 12, cis-9, cis-12savak. Ez a sav teszi ki a lóhere savtartalmának 35%-át, ami nagyobb vonzódást fejt ki a méheknél. Ide tartoznak még a myristic, palmitin, olein, linol és linolein savak. A Myristic sav uralkodó a napraforgónál. (Farag, 1978.). Végérvényese megerősítették, hogy a méheket jobban vonzó virágpor aromája a lipid kompo-nenseiben található (Dobson, 1988), és kimutatták, hogy ezek az összetevők anti-mikrobiális tulajdonságokkal rendelkeznek (J. Morris, 1979). A vonzó anyagok jelen-tőségét L. Standifer is meghatározta, amikor virágporhelyettesítőkkel kísérletezett. Kiderült, hogy a tápérték sokkal kevésbé volt fontos a méhek számára, mint az a vonzerő, amelyet a kutató megváltoztatott azáltal, hogy megváltoztatta a pollen részarányát a keverékben annak egyik helyettesítőjével. Így megállapította, hogy a legjobb eredményeket akkor érik el, ha a keverékben legalább 20% virágpor van. Ugyanezen okból a virágpor gyengébb élesztőfelvételét 3-4 alkalommal figyelték meg (Natalya Grigorevna, Bilash, 2003). Mindenesetre a virágporpótlókat csak végső megoldásként adják a táplálékhoz, mert minden, ami többé-kevésbé így vagy úgy rendben van, valójában káros a méhekre.

Ez a káros hatás legjobban a fedett fiasítás furcsa rendellenességeiben nyilvánul meg, de a méhanyák tenyésztése során is, amikor a szójaliszt hozzáadása miatt a méhanyák egy része elpusztul az anyabölcsőben (Steve Taber, CL Farrar), de továbbra is érvényes az az álláspont, hogy azok a méhcsaládok, amelyek tavasszal szójalisztes-virágporos lepényt fogyasztanak, rendkívüli eredményekre képesek (C.L. Farrar), csak nem kell elfeledni, hogy Farrar ajánlása szerint a lepénybe három rész virágport és egy rész szójalisztet kell tenni. Nyilvánvaló, hogy az elismerés elsősorban a virágporé. Steve Taber nem javasolja a méheknek tejpor adását. Több éven át kutatott a pollen megfelelő helyettesítésére, de mint maga mondja, az összes kísérlet kudarccal végződött, és nem tett közzé semmit. Az élesztőt gyakran használják pollenpótlóként, de kiderült (Natalya Grigorievna, Bilash, 2003), hogy a méhlepény fehérjéket mind a fiasításhoz, mind a méh testében tartalékok létrehozásához használják, míg az élesztő fehérjéket többnyire csak a méhek. Orosz kutatások szerint 10 000 méh (kb. 1 kg) tenyésztéséhez 894–1080 gramm pollen szükséges, ami tökéletes összhangban van Farrar 1966-os állításával, miszerint mintegy 500 gramot használt fel 4500 méh. Csak Ladislav Sevčik (1975) állítja, hogy 7 méh tenyésztéséhez 1 g pollenre van szükség (10 000 méhre akár 1428 g pollen). Az átlagos méhcsalád évente 16,6 kg méhkenyért (15–28 kg) fogyaszt el.                                                          Átlagosan 5,5 kg méhkenyér (3-7 kg) szükséges csak a téli méhek sikeres neveléséhez. A méhcsalád tavaszi ereje és a kora tavaszi legelők használatának hatékonysága a kaptár méhkenyérkészletével arányosan nő. C. L. Farrar (1960) azt javasolta, hogy a közösség legalább 2,5 Farrar keret, vagy 3000 cm2-es méhkenyérrel induljon a télnek. Az optimális méhkenyérkészlettel rendelkező közösségek 27,4% -kal több fiasítást nevelnek, és akár 40% -kal több mézet termelnek, mint azok a méhcsaládok, amelyek nem rendelkeznek megfelelő állománnyal. Ha nincs elegendő virágporkészlet, a méhek abbahagyják a herék nevelését, mert ötször több táplálékot fogyasztanak a fejlődéshez, mint a munkások lárvái. Egy kilogramm here élete során 15-20 kg mézet eszik meg. Azok a herék, amelyek a virágporhiány miatt az életük első hetében nélkülözték a fehérjetartalmú étrendet, később nem termelnek elegendő mennyiségű spermiumot. Ezért a herék tömeges nevelése azt jelzi, hogy a család jó virágporellátással rendelkezik.

Ha nincs elegendő méhkenyér a kaptárban, kevésbé fejlett garatmiriggyel rendelkező dolgozók születnek, ami gyenge minőségű és elégtelen lárvák táplálkozását, de a nektár mézzé történő feldolgozásának képességét is csökkenti e mirigyek korábbi megszűnése miatt. A méhpempő mennyisége a háromnapos lárvával rendelkező sejtekben 308% -kal (9,8 mg vs. 2,4 mg) volt magasabb azokban a családokban, amelyekben elegendő méhkenyérkészlet volt, mint a méhkenyérhiányos közösségekben. A háromnapos lárvák súlya 39,8%-kal volt több (14.4 mg vs. 10,3 mg), a napos méhek tömege 8,6% -kal, (115,9 mg vs. 106,7 mg) és az álca hossza 2,8% -kal (7,3 mm vs. 7,1 mm). A virágprporhiány a viaszt választó mirigyek, valamint a zsírszövet kialakulását is befolyásolja, ami összességében kevesebb viaszkiválasztáshozhoz vezet. Mindkét virágporcsomó súlya 8-20 mg, átlagosan 11-12 mg, és ezért a méh általában körülbelül 500 virágot látogat meg. A méhek a nagy darabokat 61 percig, a közepeseket 62 percig, a kisebbeket 63 percig gyűjtik. Ez azt jelenti, hogy mindegyikre ugyanannyi időt töltenek, de a hatékonyság más, mert sok tényezőtől, a virágok virágporának mennyiségétől és ragadósságától függ. A csomók mérete fordítottan arányos a szél erejével. Egy méhsejt átlagosan 140 mg méhkenyeret tartalmaz (101-175 mg között).

Egy kilogramm méhkenyér elhelyezése körülbelül 7000 sejtet vesz igénybe. A méhek soha nem töltik meg a sejteket méhkenyérrell a tetejéig. Átlagosan a sejtek térfogatának 57% -át foglalják el (36-77% között). Ennek oka az a tény, hogy a méhnek támasztással kell rendelkeznie a sejtben a virágporok összenyomásához. A hosszabb tárolásra készülő méhkenyér felszíni rétegeit mézzel áztatják a méhek. Jó hordás során a méhek örömmel egészítik ki az ilyen sejteket mézzel és párosítják őket. A méhkenyeres keret 40,9% -kal, az üres méhsejtek 59,3% -kal kevesebb hőt vezetnek, mint a mézes lépek. A legtöbb méh nektárt vagy virágport gyűjt. Csak a szűkös legelőkön gyűjtenek a méhek mindkét forrásból. A méhek számára a virággyűjtés legnagyobb ösztönzője a lárvával rendelkező sejtek száma a fiasításban, más szóval az éhes szájak száma. A méhek napi 1 g pollent fogyasztanak 62–90 lárvára, átlagosan 77,6 lárvára. Ha a közösségben nincs elegendő virágpor, a méhek kétszer annyi mézet fogyasztanak a lépek építésénél, mint amikor rengeteg a virágpor. Azok a méhek, amelyek étrendjükben nem használnak optimális mennyiségű virágport, rövidebb ideig élnek, kevésbé ellenállóak a betegségeknek, a betegség lefolyása nehezebb, az alacsony hőmérsékleten való túlélés gyengébb.

  1. Bornus (1985) megállapította, hogy a tél folyamán elsőként azok a méhek pusztultak el, amelyek belében nem voltak emésztetlen pollenszeme maradványok. Más szóval ezek olyan méhek, amelyek nem jutottak hozzá a méhkenyér állományhoz. Ellenőrzött kísérlet során megállapították, hogy a méhek, amelyeknél virágport adtak az étkezésükhöz, kétszer annyi ideig élnek, mint a méhek, amelyek teljesen nélkülözték a virágport. Évek óta felvetődik a megfelelő virágporpótlás kérdése. Anna Maurizio (1949, 1950, 1951) a szójalisztnek és zsírtalanított szója termékeknek, a tejpornak és az élesztőnek a fiatal méhekre gyakorolt ​​hatását vizsgálta. 25–28 napos ellenőrzött étrend után 2, 5, 10 vagy 20% mézes tésztával (2 rész méz és 5 rész porcukor) kevert élelemmel a garatmirigyek, a zsírszövet és egyéb paraméterek állapotát ellenőrizték. Megállapítást nyert, hogy egyetlen virágporpótló sem éri el a virágpor hatását. Ez és más kísérletek alapján megállapították, hogy a méhek két hétnél tovább nem táplálhatnak fiasítást csak szójaliszten, ha nem áll rendelkezésre virágpor. Farrar kísérleteket végzett, és megállapította, hogy elfogadhatü eredmények a szójaliszttel csak akkor érhetők el, ha legalább 25% virágport adnak hozzá. De később maga is kijelentette, hogy a szójaliszt némi mellékhatást okozhat az fiasítás fejlődésében. Ezért ajánlotta, ha virágporhiány van a legelőn és a kaptárban lévő tartalékok kimerültek, etetni kell előre összegyűjtött virágporral.

Ennek azonban negatív következményei is lehetnek (Steve Taber szerint meg lehet fertőzni egy családot amerikai költésrothadással, ha a virágpor olyan családtól gyűjtik, amelyek látens vagy nyilvánvaló betegségben szenved). Vigyázni kell arra, hogy a virágpor jól száradjon, mert ha több mint 6% vizet tartalmaz, akkor a készlet erjedni kezd (Campus, 2003). Amikor a virágpor összegyűlik az szedőben, 20–30% vizet tartalmaz, magas fehérjetartalma miatt nagyon alkalmas mikroorganizmusok fejlődésére, (Stefan Bogdanov, 2003). Néhány méhész szárítás nélkül fagyasztja le, úgy gondolva, hogy ily módon megőrzi tápértékének nagyobb részét, mint szárítva, amit még nem igazoltak be teljesen, bár nagyon logikusnak hangzik. Orosz adatok vannak arról, hogy a fagyasztott pollen egyáltalán nem gyorsítja a méhközösség fejlődését. Ezen kívül vannak olyan növények, amelyek nem biztosítanak elegendő minőségű virágport a méhek számára. Például a pitypang virágporából hiányzik két esszenciális aminosav. Az USA-ban meghatározták, hogy azok a méhek, amelyek életük végéig csak olajrepce virágport fogyasztanak, 48% -tól 65% -ig hosszabb ideig élnek, mint azok, amelyek fehérjeforrása kizárólag napraforgó virágpor volt, ami egy hiányos táplálék a méhek számára. Mindebből elegendő levonni azt a következtetést, hogy a méhek számára a legjobb fehérjetáplálék valójában a különböző típusú növények virágporainak keveréke.

 

A méhcsalád ereje:

Egy család méheinek számát a kaptár összes méhének mérésével lehet a legkönnyebben meghatározni. Mindegyik keretet kivesszük a kaptárból, és az összes méhet belerázzuk egy dobozba, amelyet később megmérünk. A méhtömeg átlagosan körülbelül 100 mg, míg Dr. Ralph Büchler (2003) azt állítja, hogy a tömeg nagyobb azokban a családokban, amelyeket nem meríti ki a mesterséges táplálék és a varroa. Az ilyen családokban a méhek 140 mg-mal kelnek ki, idézve Schneider (1987) ..). A kikelt méh tömege a méhsejt életkorától is függ. G. D. Bilaš, V. I. Lebedev és N. I. Krivcov szerint a fekete méhsejtből kikelt fiatal méh 13,1% -kal kisebb, mint a könnyű méhsejtből származó társa. Szerintük a könnyű méhsejtből kikelt méhek átlagos tömege 123 mg, a feketéből pedig csak 106 mg. A méh az öregedéssel veszít tömegéből. Ez azt jelenti, hogy 1 kg méhben körülbelül 10 000 egyed van. Tehát megszorozzuk a 10 000 számot a mért méhek kilogrammban kifejezett tömegével, és hozzávetőlegesen a méhek teljes számát kapjuk meg.

A családban a méhek számának legpontosabb meghatározása azonban a számlálásuk. Technikailag ezt szinte lehetetlen megtenni, kivéve, ha megöljük a méheket. Bizonyos berendezések segítségével azonban a számlálás nagyon pontos. A lerázott méheket egy sötét dobozba helyezzük. A doboznak van egy nyílása, amelyre egy számláló van felszerelve. Lerázás előtt az anyát beletesszük egy ketrecbe, a ketrecet pedig egy dróthálóból készült dobozba, amelyet a nyílásra teszünk. Erős fényt kapcsolunk be a ketrec mögött, a két inger (méhanya illata és a fény) arra készteti az összes méhet, hogy a sötét ládából a világosság felé, a méhanya felé mozogjanak. A gép elvégzi a dolgunkat.

Sokan biztosan elgondolkodnak azon, hogy miért érdekel minket, hány méh van egy méhcsaládban. A szakemberek gyakorlatában ez lényegtelen, de csak első pillantásra. Viszont nem is válnának szakemberekké, ha nem ismernék részletesen a méhbiológiát, és ha nem lenne mindig világos számukra, mi történik a kaptárban.

Itt van néhány példa a gyakorlat szempontjából. Franc Prezelj (2003) szlovén méhészmester világosan meghatározta a méhek száma és a kaptár belső tere közötti összefüggéseket. Szerinte a méhek fejlődése akkor a legjobb, amikor a méhcsaládban 300-400 méh van a kaptár egy liternyi térfogatában. A kaptár literenként 400-480 méhből álló közösségét ideálisnak tartja mézhordáshoz. Ha több méh van, akkor beindulhat a rajzási ösztön. Az említett méhszám a keretek birtoklásával is kifejezhető. A család akkor birtokolja ideálisan a kaptárt, ha a méhsejtek felületének egy négyzetdeciméterén átlagosan 125 méh található. Ez az utolsó pillanat, amikor új keretek hozzáadásával növelnünk kell a kaptár térfogatát, meg kell akadályozni a túlzsúfoltságot és a rajzási ösztön lehetséges megjelenését. A bővítéshez a következő módszert javasolja annak meghatározásához, hogy mikor kell új kereteket beadni. Amikor felemeljük a felső fiókott (vagyis LR és Farar kaptár), és látjuk, hogy a méhek takarják az összes keretet, itt az ideje a bővítésnek. Franc úrnak van még egy érdekes megjegyzése, aminek lehet, hogy nem itt van a helye, de fontos megjegyezni. Kritizálja a gyakori kaptárnyitást, megjegyezve, hogy a legelőn, hordá közbeni kaptárnyitás aznap legkevesebb egy kg mézzel csökkenti az adott család mézhozamát, de a méhanya petézését is zavarja.

 

A méhcsalád optimális ereje:

Megállapítottuk, hogy a méhcsaládok méheinek száma nem olyan sok, mint azt eddig különféle könyvekben olvastuk. A tudomány azonban tovább ment. Bebizonyosodott, hogy a méhközösségnek van egy optimális ereje, amelybe a méhek egy kilogrammjára a legtöbb méz jut. Ha a teljesítmény nagyobb vagy alacsonyabb, mint az optimális, akkor csökken a méhek kilogrammonkénti mézhozama. Ezért a méhésznek mindig meg kell próbálnia optimális erősségű közösségeket létrehozni, hogy ne fektessen be egy rendkívül erős család kialakításába, mert így kevesebb méz jutna a méhek tömegére.

Ebből az alkalomból idézzük G. F. Taranovot: „Ismert, hogy a méhcsaládok méztermelése a közösségben a méhek számának növekedésével nő. Ugyanakkor a méhek élősúlyára jutó összegyűjtött méz mennyisége növekszik. De ez a növekedés nem korlátlan. Kísérletek extra erős családok létrehozásával, például 8–9 kg méh egyesítésével kimutatták, hogy lényegesen kevesebb mézet gyűjtenek élősúly-egységenként, mint az erős családok, amelyek természetes erőssége 6 – 7 kg méh. A mesterségesen kialakított extra erős családokban a természetes egyensúly megbom-lik. A nektárt gyűjtő méhek bősége miatt a nektárt befogadó méhek nem tudják gyorsan szétteríteni a behozott nektárt, mert kénytelenek jelentős távolságokra a fészekbe széthordani. Mindez csökkenti a gyűjtés és annak feldolgozásának intenzitását, ami kevesebb mézet eredményez. Ezért van egy optimális erejű méhcsalád, amelyben a méhek élő tömegére jutó egységenként a méhcsalád a legnagyobb mennyiségű mézet gyűjti. A társadalom erejének csökkenése és növekedése egyaránt csökkentik a méhek munkájának eredményességét.“

A Produktj pčelovodstva (Méhészeti termékek) című könyvben V. I. Lebedev azt mondja: „ismert tény, hogy amikor a méhek tömege 5 kg-ra növekszik, a begyűjtött nektár mennyisége nemcsak családonként (a nagyobb méhszám következtében), hanem a méhek egységnyi élősúlyára is nő (a család kiváló minőségű és munka-képességű méheinek következ-ményeként). A családban nagyobb méhszámmal (8–10 kg) csökken az 1 kg méhre jutó termelékenység. Így kísérletileg meghatározták, hogy 1 kg méhhez képest az átlagosan 4,4 kg méhet tartalmazó méhcsaládok termelékeny-sége 33% -kal magasabb, mint a gyengébb (3,5 kg tömegű) családoké, és 62% -kal magasabb a nagyon erős (7 kg tömegű) családokkal szemben kapcsolatban ”.

Slobodan Miloradović (1997) professzor a fenti adatok alapján a következő igazságot számította ki. Ha egy 7 kg-os család 21 kg mézet hozna, akkor egy 4,4 kg-os család 21.384 kg mézet gyűjtene, vagy valamivel többet, mint egy nála 1,5-szer erősebb közösség!

 

Méhek teleltetése:

VI Lebedev és AI Toroptsev (1998) egyaránt azt állítja, hogy a középső orosz méhfajta téli biológiai optimuma kb 9–12 méh utca, és ennél a nagyságnál a családok méhegységenként fogyasztják a legkevesebb táplálékot. A méhek számának csökke-nése vagy növelése a fogyasztás éles növekedéséhez vezet. A méhegységre jutó maximális élelmiszerfogyasztás 4-5 léputca erősségű családoknál van.

Személy szerint úgy gondolom, tapasztalatok és bizonyos ismeretek alapján, hogy krajnai méhünk optimális ereje télen valamivel alacsonyabb, a méhek 7-9 léputcát kell, hogy fedjenek. De a mi körülményeink között ezt az erőt csak azok a családok érik el, amelyek augusztusban és szeptember elején elégséges virágpor készlettel készülhet-nek a télre.

Dr. Himer (1924) az erlangeni (Németország) Méhészeti Intézetből megállapította, hogy az ottani körülmények között a normál erősségű méhcsalád 5-6 utcát foglal el, és a boly átmérője körülbelül 20 cm.

Úgy vélik, hogy a méhek téli pusztulása a november eleji méhek számához viszonyítva nem haladhatja meg a 10% -ot.

 

Következtetés:

Mindezek alapján arra lehet következtetni, hogy sok tudással messzire lehet jutni a méhészetben, de arra is, hogy nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, mivel egész évben az erős méhcsaládokat szinten kell tartani, hogy a következő évben meghálálják azt a méhésznek!

A legkisebb hiba is negatív hatással lesz a következő hónapokra.

 

(Szerbről fordította Bakos László)

 

Preuzmite ceo tekst

Nazad
Izrada sajta Tirien